Biciklitúra

Elmentünk ma biciklizni sálálálálá.
Nem jött senki aki ígérte sálálálálá.
Fájt a szívem nagyon sálálálálá.
De kisütött a nap és nem búsulhattam sálálálálá.
Mégis búsultam.

Úgy volt, hogy négyen megyünk leányzók: Zsuzsi, Brigi, Szilvi, én.
Szundi valahol vidéken wellness-fitnessel. Zsolt nemtom. Gyuszi...hagyjuk már, rá sosenem lehet számítani. Ádi biciklije Veresegyházán.
Anyu kérdezte, hogy "Szóltál Artúrnak?" "Nem." "Dehát mért? Biciklizni mentek, nem?" "Úgyse jönne." Jó, ok, írtam neki, mert valahogy éreztem, hogy túl sok ismerősöm nem jön, és akkor még mindig leválhattunk volna a csapatról, ha nagyon nem vágyik arra a társaságra.
Na de melyik társaságra?
Zsuzsi nem jött. Gondolom tanult.
Briginek ezek szerint én nem vagyok elég nagy vonzó tényező XD
Szilvit hívtam, amikor a Mézeskalács téren voltunk. Akkor ébredt. --  Közölte, hogy jajj ő nem tud megmozdulni. Erről szerintem csak annyit, hogy az ember úgy fusson csak le majdnem 20 km-t, hogy utána se dobja el magát, és ha már ennyit lefutott, ne szenvedjen.

Mindegy is. A vége ugyan az. Senkisenem jött, aki az én szívemnek kedves lett volna. És alapból rossz kedvem volt...hát így még rosszabb. Voltunk ketten lányok Csillával egy halom kiskamasz kocka fiú között.

Éljen a bicikli túra.
Juhé.

Folytatom inkább az irodalom fogalmazásom. (Mert tanulni- ugyebár- így nem volt ma időm.)
Jó ez így?


Jajj, de gondolkozni most legalább volt lehetőségem, lévén hogy végig egyedül mentem:
-Jó-e, hogy én még egyáltalán vagyok? Mi értelme ennek az egésznek?