Nem panasz

48 órát töltöttem ébren egy menetben. Előtte is csak 5-öt aludtam.
Oka?
Hát nem az utolsó esti parti. Abból én és Petra kimaradtunk. Eleinte azért, mert úgy fél 12-kor mentek el a mentők Petrától. Aztán meg azért, mert az én lázam az egekbe szökött, mire az övé lement.
A buszon már 39.7 volt. (Vagyis lehet, hogy több, de ott vettem ki, és Lezsó anyukája azt monda, ne tegyem vissza, mert csak bepánikolnék.)

Fura egy kicsit itthon. Mármint nyilván jobb a saját ágyamban szenvedni, de itt igen csak egyedül szenvedek.
Utolsó este a fiúk óránként, sőt, néha már félóránként átjöttek megmérni a lázam, beadni a gyógyszereket, kicserèlni a vizesborogatást, megitatni stb.
A buszon se hagytak magamra: fejemre, csuklómra a saját sálját tekerte Eszti, kristályokat kellett markolásznom, füveket rágcsálnom, meg hasonlók.
Engem még így sohasenem ápoltak.
...
A szobám a másodikon, úgyhogy csak hallom, hogy a szüleim a földszinten főznek, meg porszívóznak.
Útálok egyedül lenni -főleg betegen.

Hopszika: a lázam újra elérte a 39-et.

Valaki átjön majd hozzám hétközben?

Petra te mész suliba? Ha nem, itt az ideje, hogy végignézzük azt a sok-sok filmet, amit már jó ideje tervezünk.
Jajj te Petrám. Nagyon sajnállak. Viszont hálát adok az Égnek, hogy ilyen szerencsésen megúsztad.
Hu, hallod (látod), minden nap le kéne fényképezni az arcod, amíg meggyógyulsz!!! De ugyan abból a szögből, ugyan azzal a megvilágítással. Tudom, hogy elvetemült vagyok, de ennél érdekesebb fotósorozat aligha készülhet.