Párszor eszembe jutott ez a vers az utóbbi időben.
Épp annyiszor, hogy most már ide is kirakom:
Jékely Zoltán: Búcsú szürkületben
Leány:
Utállak, tudd meg, épp olyan erősen,
mint ahogy azelőtt szerettelek.
Kioktattak iszonyú éjjelek,
hogy életem hozzád többé ne kössem.
Hány szörnyű évig vártam rád hiába,
figyeltem csélcsap, rossz kalandjaid,
lestem kudarcodat, vagy valamit,
mi visszahozna az én éjszakámba.
Azt hittem, ahány szál hajad kihull,
annyi tibláboló, kis gyenge lépés
hoz felém vissza múlhatatlanul,
az úton, melyen akárhova mész, mész,
felém kormányoz a nagy égi gépész,
s virrad nálam, ha nálad alkonyul.
Fiú:
Virrad nálad, ha nálam alkonyul.
Nem vezet engem semmiféle gépész.
A költő lába földön félrelép, és
aztán egyenesen magába hull.
Tudom mit tettem. Ó, nem ellened,
önmagam ellen, s most talán zokognék,
hogy elégtévő könnyek hulljanak rád,
- a megtérés bizony, így lenne szebb: -
de valahogy boldogsággal vegyes
érzés, hogy újrakezdés lehetetlen,
kés mely csikland, csikland, de nem sebez.
A búcsúzást mindég nagyon szerettem:
finoman integess a kékeres,
örök kalandra hívó szürkületben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése