Narancs

Múlt csütörtökön 8-ig volt statika előkészítő.
Persze előtte ábris leadás, épszerk zh, rajz zh beadás. Ilyen sorrendben. Meg persze reggel hegedű óra.
Mondanom sem kell, hogy a toppon voltam.
Ijedttel megbeszéltük, hogy akkor most csinálunk valamit picit. (Ezt a megbeszélést is megnehezítettem persze...)
Ez a csináljunk valamit pedig nem lett más, mint narancsevés a kopaszi gáton. Este.
Vibarban.
Aztán persze elindultunk vissza, még a narancsok előtt, mert megijedtünk...
És akkor volt egy pillanat:
A nadrágom tiszta vizes volt az esőtől, sötét volt, hideg volt, szél volt, megviseltek voltunk (eddig imparfait), bandukoltunk, pucoltuk a narancsot... (passé composé)  Na és akkor már csak nevetni tudtam. Csak nevetni. Még nevetni.

________________________________________________________

Amikor ott legbelül elpattan valami, és nem sírsz, mert valaki olyannal vagy (Ijedt <3), akivel mindig jó nevetni ("Minek veszekedni, amikor verekedni is lehet" analógia alapján, minek sírni, ha nevetni is tudunk), meg a sírás különben is a csúnya nők menedéke.
Szóval nevettem. Az esőben, szélben, sötétben, naranccsal és Ijedttel.

Itthon persze senki sem akarta elhinni, hogy narancsot enni indultunk a kopaszi gátra. Mára már kevéssé izgat. Aki nem hisz a szavamnak, az nemtom miben hisz.
Pénteken aztán bepótoltuk a hangulatos, meghitt narancsevést az egyetem kertjében, és oda már Agresszív is csatlakozott. Kár, hogy el kellett futnom hegedűre, de addig remek volt a többiekkel. A péntek délutánok többnyire jók, ha sikerül összefutnunk, mielőtt szétszélednénk.
Aztán jött a hétfő, és vele együtt az éptöri zh... nem részletezném, mert úgyis megbuktam. De utána megint tartottunk narancsevészetet. Ez mostanra szertartássá vált.
A narancs jó. Mire megpucolod lehiggadsz. Ahogy a szádba veszed, érzed, hogy keserű, de mégse száraz, és sok gerezdből áll, hogy könnyen megosszuk egymással.
Utána kiültünk a Szabadsághídra, és ott ültünk :) Akkor már négyen. Krisztián is velünk tartott -a Hóhér nem.

Ma Vidékivel osztoztam a narancsomon, miközben ő egy furcsa ábrán szemléltette, miként bukott el sorra az elmúlt hetek feladatain, én meg néztem ki a fejemen, és erősen sajnáltam magam az épalap munkám miatt.
Aztán hazavonatoztunk.
Csöndben ültünk, lehunyt szemmel, és a túlélésre koncentráltunk.
Az ablakon besütött a nap.