Csöppecskét kivoltam ma reggel.
Még szerencse, hogy mentünk úszni <3
Régen mindig működött az, hogy úsztam-úsztam-úsztam-meghaltam, és egyszer csak elszállt (azaz úszott) minden bú/baj/bánat/ború. Ehhez persze kell egy bizonyos oxigénhiányos állapot. Mázli, hogy azt is megtanultam miként kell elérni. Elértem ma is. De valami nem működött. Nem is szédültem igazán, csak a kezem zsibbadt... pedig az agyamnak kellett volna. És ahogy csapkodtam ezerrel, meg forogtam a bukóknál, és egyre gyorsabban úsztam egyre kevesebb levegővel, rájöttem, hogy kár ("Csak ennyit mondok: kár."). Ezek most nem az elúszós problémák, hanem a megoldandóak. Ez elől nem lehet elúszni. Meg időm sincs már rá.
Legszívesebben bőgtem volna, de a szemüveg miatt nem folyt a könnyem; üvöltöttem volna, de megijednek a gyerekek mellettem; tomboltam volna, de a víz visszahúz, csillapít, tompít. Végül csak úsztam.
Két dolgot azért elhatároztam.
Abból egyet már megtettem. És végül is a másikat is.
A többi már csak hab a tortán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése