Hazafelé jövet üldögéltem a buszon (ami persze 20 percenként indul). Láttam az átellenes oldalon egy idős bácsit.
Vett egy fagyit a burgerkingben. Leült a párkányra- amire előbb kirakott gondosan egy nejlon zacskót-, közvetlenül a kiszolgáló ablak mellé, és boldogan, ugyanakkor az idősekre jellemző megtört tekintettel nekiállt megenni a fagyiját. Közben jöttek-mentek mindenféle fura emberek, vitatkoztak, kiabáltak, csókolóztak, nevettek, rohangáltak keresztbe az úton... ő meg csak ült, és kívülről szemlélte az egészet. Mint különös hírmondó, ki nem tud semmi újságot.
És tök egyedül volt. Nála kívül állóbbat el se tudnék képzelni. Annyira nem köztünk élt. Magányos volt. Idős volt. Fagyizott.
A legédesebb örömök se olyanok, ha egyedül éled/eszed meg.
És végül is mindegy, hogy hogyan éled az életed, a végén úgyis egyedül fogod nyalni a fagyit, és egyedül állsz a soklábú Úristen elé.
Isten (egyik) lába már most kitalálta, hogy jó lenne összefutni. Hát-hát.
Anya aggodalmában rájött a megoldásra... hogy hol tudok alaposan-azaz kinél- utánanyomozni. Na, meg is csörögtem skype-on az illetőt... de vendég volt nála, és nem tudtam meg kicsoda, így inkább máskorra halasztottam detektívi munkásságom. Mondjuk addigra lehet már mindegy lesz.
Meg aztán úgyis egyedül halunk meg mind.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése