Reggel megszállt valami sugallat...hogy rájöttem. Persze nem. Meg biztos másoknak jobb elméleteik vannak, de nekem ma született egy (számomra) új.
Lényeg: a félelem.
A boldogság akadálya a félelem.
Mindenki fél valamitől. Itt most nem a pókokra gondolok, hanem szituációkra, léthelyzetekre, nagy szavakra, amiknek nincs is, csak valamin elméleti megfelelőjük... Van aki a haláltól fél, van, aki magától az élettől, van aki a magánytól fél, van aki a társaságtól, van aki a megaláztatástól fél, van aki a kihívásoktól fél, van aki az érzéseitől fél, van aki az időtől fél, van aki a tértől, van aki az őszinteségtől fél, van aki a hazugságtól, van aki az öregedéstől fél, van aki az öregektől, van aki a sivárságtól fél, van aki a változatosságtól... Mind félünk valamitől. És ez a félelem ott motoszkál bennünk, akár egy kis manó.
Agyunkban több kis manó is van. Ezt csak onnan tudom, hogy edzésen egy másik kis manóról tanultunk anno. Ő volt az, aki szólt, amikor a tested már nem bírja a terhelést. Meg kellett tanulni ennek a manónak a szavát meghallani, felmérni. Tudni kellett, hogy mikor aggódik még csak a kis manó, és hol van a pont, amikor már visít, hogy állj! És vannak azok a bizonyos szerek, amik egyszerűen elaltatják, vagy esetleg meg is ölik ezt a kismanót. Doppingszereknek hívják őket. A manótól megválni olyan, mintha saját végítéletünket írnánk alá. Halálos.
És van ez a másik manó, aki a félelmeinket emlegeti fel folyton. Amíg az előző manó a fizikai teljesítőképességünket korlátozza, ez a manó a boldogságunk kiélésében korlátoz minket. Persze őt is ki lehet kapcsolni...akkor aztán boldogak lehetünk. Vannak erre mindenféle tudatmódosító szerek. Nem mondom, hogy meghálálja. Sőt, kifejezetten agresszívan lép fel utána...nehezebb már kikapcsolni... a végén őt is véglegesen lehet már csak kikapcsolni... akkor aztán mindennek vége.
Hüm-hüm. -ahogy Ofő mondaná (aki újabban engem nem szeret úgy, mint régen...nem értem...mindegy-ahogy Gyuszi mondaná). Hüm-hüm. Tehát boldogságunk akadálya egy manócska, akit viszont kikapcsolni veszélyes.
De hát akkor mit lehet tenni?
Egyezkedni. Mert azt éppen lehet.
Egyezkedni mindig lehet. Alkudozni...alkudozni akár egy bolhapiacon.
A félelemre van egy jó mondás:
"A bátorság nem a félelem hiánya, sokkal inkább egy döntés, hogy a félelemnél van, ami fontosabb."
Például a boldogságunk lehet fontosabb a félelemnél. Az egyensúlyt kell tehát csak megtalálni. A kecske is jóllakjék, a káposzta is megmaradjék. A manócska se zsörtölődjön, meg azért boldogak is lehessünk kicsit.
Mondjuk megjegyezném, hogy aki bátor, az se feltétlenül boldog. Bár ami azt illeti régen (soha) nem láttam én igazán bátor embert. Az valahogy kiment mára a divatból. Pedig bátraké a szerencse. Na tessék, még a szerencse is elpártolt ezek szerint az emberek mellől. Hüm-hüm. Sanyarú a sorsunk, tudjátok-e.
Ma minden olyan szép volt. Ragyogott a nap, bárányfelhők fogócskáztak a folyékony-kék égén. Én kellemesen elbiciklizgettem. Kevesebben akartak elgázolni, mint általában. És úgy az volt bennem, hogy a francba is bicikliznék én mééég (egyébként minden nap ez van bennem). És éreztem, hogy most úgy szépen továbbgurulnék a házunk előtt, át a vasúton, ki a városból, át a Megyeri hídon, hop fel Dobogókőre. És annyira, de annyira jó lett volna felmenni Dobogókőig. Simán volt bennem annyi szufla, meg főleg annyi akarat.
Aztán megszólalt a kis manó: -Egyedül?-de mint aki hülyének néz.
Ennyi kellett, hazajöttem. Megebédeltem. Elraktam a biciklim, hogy ne is lássam. És azóta semmi hasznosat nem csinálok. :(
Holnap mennék úszni (biciklivel :P). Na de egyedül?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése